A nyelvtanítás kapcsán kevesen tudják, de már az ókor óta szerves részét képezi a tudományoknak, ezáltal az első datált nyelvtanítók a sumérok voltak, akik az őket leigázó akkádokat tanították meg saját anyanyelvükre. Később az ekkor megszületett módszert vették át a rómaiak, amikor görögül kívántak tanulni.
Fellendülés a középkortól
A nyelvtanulás aranykora azonban csak a középkorban indult meg, amikor már tanárok, pontosabban iskolamesterek oktatták a diákokat más nyelvek elsajátítására. Az 1600-as években már konkrét módszerek és irányelvek is voltak, sőt Jan Amos Comenius által az első nyelvtankönyv is megszületett akkoriban, méghozzá szótárral és módszertannal ellátva.
Az első nyelvtanító módszer, ami már ténylegesen használható is volt, illetve a mai szisztéma alapja a 19. században jelent meg. Ez egy nyelvtan-fordító módszer volt, és a görög, valamint a latin nyelvek tanítására épült. Itt a középpontba már nem a szavak, hanem a nyelvtan került, a nyelvhasználat viszont még itt sem volt gyakoroltatva, mert alapvetően holt nyelvek elsajátításáról volt szó, amelyeket fordításra alkalmaztak.
Az első nyelvtanítási reform
A nyelvtanítás története
Az eddig ismertetett módszerek mindegyike még központi szerepbe állította az anyanyelvet, azonban a 19. század végén kialakult az első direkt módszert, amelyben a nyelvtanítás folyamatából teljesen kizárták az anyanyelvet. Ezzel a módszerrel már élő idegen nyelveket is lehetett oktatni, de mivel az anyanyelvet kizárták, ez egy kicsit nehézkessé tette az elsajátítást, de a diákok itt már aktívan beszéltek, ha elsajátították a nyelv alapjait.
A következő nagy reformáció már a nyelv gyors elsajátítására koncentrált és a második világháborúban fejlődött ki. Az intenzív módszer általában két tanár együttes munkáját jelentette, vagyis egy csak a célnyelven beszélőjét, valamint egy olyanét, aki a célnyelv mellett az anyanyelvet is tökéletesen ismerte. Bizonyos nyelviskolákban mindmáig ezt a módszert alkalmazzák, méghozzá meglepően eredményesen.
A világháború után a nyelvtanítás története számtalan ágazatra oszlott, így az 1950-es években előbb az audiolingvális módszer terjedt el, amelynek az alapját a strukturalista nyelvészet adta – a nyelvet itt szokások begyakorlásával segítették elő –, de a mai módszerek többsége inkább a hetvenes évekből eredeztethető. Ekkor alakult ki többek között a rendkívül sikeres kommunikatív szemléletű nyelvoktatás, aminek középpontjába mindig a tanuló igényei és szükségletei állnak, tehát a diákhoz kerül igazításra a tanterv és a tananyag is. A tanórákon a cél az, hogy változatos módszerekkel, szituációkkal, hanganyagokkal, feladatokkal és kommunikációval egyaránt oktassák a nyelvet, méghozzá többnyire csoportmunka által.
A későbbiekben természetesen számtalan alternatív módszer is kialakult a nyelvoktatás kapcsán, így ma már olyan különlegességek is léteznek, mint a csendes módszer, a közösségi nyelvtanulás vagy a szuggesztopédia.
